Telep2010's Blog

TELEP MŰVÉSZETI BEMUTATÓTÉR

Pumpálva lélegzünk és lélegezve pumpálunk – Beszélgetés Sipos Marica szobrászművésszel

leave a comment »

Hamar eldőlt a sorsa, már gyerekkorában erre a pályára készült. Sipos Marica szobrász a Telepen látható, Lélegző című kiállítása kapcsán egyebek mellett őszintén beszélt az alkotó szerepéről, feladatáról, a humor fontosságáról, a vas szeretetéről és a meghökkentésről. Vallja, meg kell érnünk egy-egy kiállításra.

Sipos Marica

– Nézegettem a munkáidat, főleg a szobraidat, és feltűnt, hogy mindegyiknek egyszavas címe van. Ez egyfajta koncepció volt?

– Nem, ebben nincs semmi koncepció. A címadás számomra valóságos kínszenvedés. A Telepen most létrejövő kiállítás, a Lélegző is egy kicsit elterelő hadművelet a valóságos tartalomtól. Persze, levegőről van szó, mert ezekbe a buborékokba pumpáljuk bele a levegőt, de gyakorlatilag nem a lélegzésről szól a kiállítás.

Akkor miről? Mert nyilván a befogadók számára is mást jelent, mint neked.

– Sokféle vélemény van arról, hogy mi a művész feladata. Elvileg a művész egy megmondó, aki kimondja az igazságokat, aki tereli az emberek gondolatait, Persze, ez így is van, de én olyan művész vagyok, akinek az a legeslegfontosabb, hogy valamilyen szinten letapogassa ezt a kort. De nem vagyok filozófus, és nem hiszem, hogy az a feladatom, hogy nagyokat mondjak. Hanem csak bizonyos dolgokat, amiket érzek ebből a korból, a 21. század derekából. Azt valamilyen módon tárgyiasítsam és ezzel a tárgyiasítással végül is „tálalok” – de soha nem véleményezek – az emberek felé. Rendkívül fontos, hogy nincs EGYÉRTELMŰ véleményem. A művészetben fontos az üzenet, a gondolat, de ez többoldalú, nagyban függ a befogadótól. Van, akinek mindvégig csak egy poén marad, mások a dolgok mögé látnak, saját aspektusukból szemlélve egy őj jelentést is beleszőnek.

– De nyilvánvalóan az ábrázolás módjával, a felhasznált anyagokkal és egyáltalán, a megjelenítéssel is már sugallsz valamit. Amitől a szemlélődő érdeklődők már elindulnak egy úton.

– Persze, és az a célom, hogy gondolkozzanak el saját magukról és ezekről a szituációkról, amiket én is megélek. Hiszen csak azt tudom megformálni, amit magam is megélek, magam is csinálok, amelyben benne vagyok. Művészként én sem vagyok másmilyen, mint ők, mert ugyanaz a történetünk, hasonló az életünk.

– A Lélegző milyen szituációt jelenít meg?

– A Lélegző fanyar humorra épül. Bemegy az ember a térbe, és rákényszerítem őt arra, hogy aktívan részt vegyen a kiállítás megvalósításában.

– Ez könnyű feladat?

– Önmagában nem az, de az emberek számára mégis könnyű és rendkívül vicces feladat, mert mindenki csinálja. Az a jó az egészben, hogy mindenki odamegy és pumpál ezerrel. Gyakorlatilag itt az van, hogy hatalmas fóliák csüngenek a falakon és a térben, és ezeket a fóliákat hatalmas vaslemezek nyomják, és ahhoz, hogy fel tudd pumpálni őket, elég nagy erőt kell kifejtened. Közben a vasakat is szét kell feszíteni, mert el kell tolnia ennek a fóliapárnának a faltól. Ahogyan ezt a műveletet megcsinálják, még az is nagyon vicces (az egészben,) hogy közben négy kamera veszi őket. Van egy kapcsoló, egy távirányító, amivel be tudják állítani saját magukat, azt, hogy melyik kameraállásból szeretnék magukat nézni az óriás kivetítőn. Tehát nemcsak arról van szó, hogy egy nagy űrt pumpálnak, hanem mindezt még végig is nézik. És még viccesebbé, önironikusabbá válik az egész azzal, hogy valakinek levetítem a mindennapi életét. Az, hogy folyamatosan pumpálunk valamit ezerrel, első blikkre nem jön le. Elkezded csinálni, pumpálod, és nagyon sok embernek nem esik le, úgyanakkor ők is élményt kapnak, hiszen jelen vannak az alkotás folyamatában, a „csinálás” felhőtlen öröme az övék is. Szimbolikus, hiszen a valóságban, a mindennapi életében is gyakran pumpálunk egy hatalmas légüres teret, és ezerrel dolgozunk valamin, aminek előbb vagy utóbb semmi jelentősége nem lesz, mert kiürül.

Lélegző kiállítás a TELEPen - Fotó: Talabér Géza

– Egy írás így foglalja össze a Lélegző kiállítás lényegét: „ (a néző)… részese lehet az alkotás folyamatának, szembesülhet saját küzdelmével, azonosulhat a művésszel és művével. Ráeszmél, hogy az a világ, amit ő erőn feül épít (pumpál) mennyire üres, hazug és veszélyes… mégis ezért lélegzünk.”

– Az egésznek a küzdelem a lényege.

– Elgondolkodtatod, ugyanakkor el is szomorítod a látogatóidat. Hiszen ha a világ, amiben élünk, hazug és felesleges, akkor ez elszomorító. Bármennyire is játékos dolog a pumpálás és a kiállítás megvalósulásában való részvétel.

– A végeredmény valóban szomorú, de ez egy olyan dolog, amit valaki vagy megérez, vagy nem. Van, aki ezeket a dolgokat megérti, megéli a kiállítás alatt vagy után, de olyan is akad, akiknek egy vicc marad, és jól érzi magát a kiállításon. Bármelyik is történik, mindkettő jó, másféle katarzist ad.

– Honnan jött maga az ötlet?

– Ezt megélem, ahogyan te is. Csak az a különbség, hogy te nem tudod megjeleníteni, én pedig igen.

– Akkor másként kérdezem: miért pont ezeket az anyagokat választottad?

– Régóta adott, hogy vassal dolgozom. Azt gondolom, hogy a vas a kor anyaga. Számomra – és persze minden művész másként gondolja. Nagyon szeretem a kifejezetten éles, hasító szerszámformákat használni, amelyek fájdalmat, szenvedést okoznak.

– És sokszor ezek a kemény formák puha anyagokkal, gömbölyded formákkal párosulnak. Ez is nagyon érdekes: ez a fajta kontraszt teremti meg, képzi le a 21. századi létet.

– Igen, ez nagyon fontos nekem, az összes munkámban jelen van a keménység és az ipari jelleg. Nem tudom, honnan jött, ez az ipari kultúra biztosan valami tatabányai indíttatás. Valószínű, hogy benne van egy gyári közeg, mert lenyűgöznek a hidak, az ipari létesítmények, ahol különböző gépek, alkatrészek, szerszámok vannak. El tudok ájulni a gyönyörű rozsdamentes anyagoktól, a férjem motorja például a kedvencem, gyönyörű szerelvények vannak rajta.

– Érdekesnek találom a Lélegzőnél, hogy a fólia és az acél két ellentétet testesít meg, hiszen az egyik anyag nagyon kemény, rideg, konkrét, a másik pedig egy viszonylag könnyen formázható, transzparens textúra.

– Igen, az egyik egy materiális, megfogható dolog, a másik pedig levegő. Úgy hiszem, a kettő jól kiegészíti egymást. Számomra ez egy érdekes szituáció.

– Elsősorban kiknek szólnak a munkáid?

– Mindenkinek. Mivel egy-egy installáció tömegeket mozdít meg… Ezt a kiállítást azok élvezik elsősorban, akikben van egy kis önirónia. Az a jó, hogy iszonyat erővel nekiállnak pumpálni, és végignézik magukat a hatalmas kivetítőn, ez nagyon vicces, nagyon jó. Kevesen vannak, akik ezt nem csinálják. Bennük (azokban) nincs önirónia, és ez ebben a világban baj.

– Fontos számodra, hogy a műveid kapcsán a látogatók ugyanazt gondolják, mint te alkotás közben?

– Nem, egyáltalán nem fontos. Azért is jó ez a kiállítás, mert belevonom a közönséget az alkotás folyamatába, és nem kívülálló nézőként vannak jelen, mint például ha elmennek egy kiállításra képeket nézegetni. Azt gondolom, hogy a munkáim hatással vannak az emberekre. Már attól is, hogy belevonom őket, részt vesznek, így nemcsak a látvány lesz rendkívül meghatározó, hanem az, hogy megcsináltak valamit. És szinte mindegy, hogy a végén leesik-e nekik, vagy nem, de egy ilyen élmény részesei, és lehet, hogy csak két év múlva eszmélnek. Meg kell érni az embereknek egy-egy kiállításhoz.

Pumpák - Fotó: Talabér Géza

– Miért nem volt elég a pumpálás, hogy az emberek részesei lehetnek valaminek. Miért volt szükség a kamerákra?

– A kamerák feltétlenül kellenek, mert pont ez a lényege az egésznek: a látogató szembesül a saját tettével. Az, hogy pumpál, egy dolog, de ráadásul közben végignézi magát, ez teszi különlegessé az egészet.

– Akkor jól értem, hogy a meghökkentés és nyomot hagyás egyik eszköze a szembesítés?

– Igen. Sajnos a mai társadalmat uralja a könnyen megszerezhető élmények dömpingje, első látásra ez is annak tűnik, ezért tudok tömegeket megmozgatni.

– Örülök, hogy elfogadtad a Telep felkérését. Könnyű volt úgy dönteni, hogy egy időre a Telepre költözzenek a Lélegzők?

– A Telep nagyon jó kezdeményezés. A kortárs művészeknek szükségük van arra, hogy legyenek ilyenek.

– Úgy érzed, nem kaptok elegendő lehetőséget arra, hogy megmutassátok magatokat?

– Abszolút nem kapunk. Igaz, a Lélegzők esetében nem mondhatom ezt, hiszen ez lesz az anyag harmadik kiállítása. De egyébként abszolút érzem a lehetőségek hiányát. Az a baj, hogy a kurátorok egyáltalán nem figyelnek oda a valódi értékekre. Ha egy művészben van annyi kurázsi, hogy odamegy a kortárs magángalériákhoz, és addig nyomul, amíg észre nem veszik, akkor azok valahogy bekeverednek egyes színterekre. De aki csak magányosan alkot, és teszi a maga dolgát, annak rosszabbak az esélyei. Magunknak kell elintézni a kiállításokat, amitől valósággal rosszul vagyok, mert nem ez a dolgunk.

– Ma szinte kötelező több lábon állnunk. Ez hátráltatja az önkifejezésedet?

– Ez engem azért nem érint, mert van egy művészeti iskolám, amiből megélek, Tehát a dolog anyagi része nem jelent nagy küzdelmet. Sokszor azt érzem, rengeteg felületes, banális mű születik, mert a művész nem a dolgát csinálja, hanem felfalja a „fogyasztói” világ.

– A Telepes kiállítással kapcsolatban vannak elvárásaid? Számítasz-e esetleg arra, hogy új közönséghez jutsz el?

– Azért mentem bele a dologba, mert azt remélem, hogy sokan meg fogják nézni a munkáimat, ami jó dolog. Megjelenni mindig nagyon jó. A művésznek az a dolga, hogy annyiszor állítson ki, ahányszor csak lehet. A tér nagyon fontos volt, mert sokat elárul, már a közönségről is mesél.

Buborékok köztéri projekt 2008-ban Egerben - Forrás: siposmarica.hu

– Hogyan használjuk a városi teret? Egyáltalán, tudjuk-e használni?

– Imádom a public artot, remélem, még jó néhányszor fel fognak kérni ilyen projektekre. Izgat, mert nagyon vonzódom olyan dolgokhoz, amikbe belevonhatom, megmozgathatom az embereket.

– Ebben az a jó, hogy nem őket akarod bevonni egy térbe – például egy múzeumba –, hanem a művészetedet viszed oda hozzájuk, az ő saját terükbe.

– Igen, odarakom az utcára, hogy tessék, nézzétek és használjátok. Habár az egri folyóba helyezett gömböket nem lehet használni. Azok csak ott voltak a vízben, mégis az egész projekt iszonyú tömegeket mozgatott meg, mert az emberek tudni akarták, mi ez, érdekelte őket. Kellemes élmény volt: amikor két héttel később bontottuk a kiállítást, és beleálltam a vízbe, az emberek lekiabáltak a hídról: kár, hogy leszedjük, mert beépült a térbe, a tudatukba, hogy az ott van.

– Van olyan budapesti tér, amit nagyon szeretsz, tetszik, és szívesen kiállítanál ott?

– Mivel nagyon el voltam foglalva a pécsi köztéri munkámmal, nem tudtam magamnak új kiállítóteret szerezni, de például remélem, hogy jövőre megint hívni fogtok a Telepre, és nem kell a helyszínen gondolkodnom. Nagy könnyebbség, ha előre megvan a hely. Imádom a belvárost, a hidakat, a szigetet, mindent szeretek, imádok bent biciklizni, bárhol szívesen csinálnék bármit. Annak ellenére, hogy eddig csupán egy nagy köztéri munkám valósult meg, olyan gondolkodónak tartom magamat, aki nagyon jó ezekben a köztéri elgondolásokban. Sok ilyen pályázaton indulok, és rengeteg ilyen tervem van. Az persze más kérdés, hogy szembe találom magam olyan nehézségekkel, például önkormányzatokkal, amelyek képviselői szűklátókörűek, és képtelenek befogadni a kontextuális alkotásokat. Hatalmas szerencsém van, hogy autonóm munkám megvalósulhatott Pécsett, amit én találtam ki, és nem kell belesimulnia semmilyen elképzelésbe. Magyarországon nincs autonóm mű köztéren, szerintem ez nagy baj.

– De állítottál már ki külföldön is. Ezzel kapcsolatban mik a tapasztalataid?

– Nemrég voltam Manchesterben, egy hónapig művészeti iskolákban kutattunk kortárs művészetet. Az a tapasztalatom, hogy kint rendkívül gyenge a művészeti oktatás, annak ellenére, hogy zseniális művészek vannak. De ennek is anyagi vonzatai vannak, mert azt csinálhatják, amit szeretnek, felkarolják a művészeket, megfelelő anyagi hátteret biztosítanak nekik, de ugyanez Magyarországon elképzelhetetlen. Angliában minden megvalósítható, ez számukra hatalmas előny, míg itthon köztéren sem tud megvalósulni egy olyan projekt, ami ott két héten belül igen. Pedig nálunk is vannak olyan jó, sőt még jobb művészek, mint Angliában.

– Miben látod ennek a helyzetnek a megoldását?

– Nem tudom, nálunk valaha lesz-e elég pénz ilyesfajta munkák megvalósítására.

– Bele kell törődnünk, hogy el vagyunk maradva?

– Nem. Külföldre kell menni.

– De akkor ki marad itthon?

– Arra buzdítom a hallgatóimat, hogy menjenek külföldre, mert itt, ha valami zseniális és jó, nem tud érvényesülni…

Written by hadobasnora

2010/07/02 - 15:21

Kategória: Gozsdu E udvar, interjú

Tagged with , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: